6. A különös ninja

 Volt az egészben egy olyan pillanat, amikor nagyon reméltem, hogy nem csak egy szentjánosbogár lebegett felettem. Hát nem. Mert mikor már láttam valamit is a fényen kívül, inkább nem akartam látni. Abban a világban találtam magam, amit megálmodtam. Hát nem szuper? Hát nem. Nagyon nem. Főleg, mikor azt veszed észre, hogy a "zombik" észrevettek, a gömb eltűnt, te pedig egyedül vagy egy másik dimenzióban!
 - Basszus- suttogtam, és elkezdtem hátrálni, bár tudtam, hogy egyszer úgyis sarokba szorítanak. Ők egyre közeledtek, és úgy látszott, mintha ott helyben fel akarnának falni. Hát nem szép? Hát nem. Már csak kb fél méterre voltak tőlem. Hát, akkor itt a vég. Szívás. Majd legközelebb jobban vigyázok. Mindegy, hisz nincs sok veszteni valóm. Vagy de?
 Gondolatomat nem tudtam befejezni, mert hirtelen egy valami elsuhant előttem, és lekaszabolta a zombikat. Jaj, de jó. Már egy fejlettebb zombi is meg akar ölni? Karddal? Várjunk csak. Karddal?!
 - Gyere velem- szólalt meg a zombi gyilkos.
 - Majd azt- mondtam, de hiába, mert addigra már elráncigált valamerre.
 - Engedj el!- sikítottam, mire hirtelen a legközelebbi falhoz lökött, és számat befogva, testemet falhoz szorítva, nagyon közelről a fülembe súgott.
 - Azt akarod, hogy több is ide jöjjön?- mondatára megborzongtam, és csak tétlenül vártam, mi fog történni.
 - Gondoltam- eresztett el, és megfordult, gondolom, hogy megnézze merre kell menni. De hova is?

Tisztára úgy nézett ki mint egy ninja. Lehet, hogy ő egy ninja. Nem tudom, de gondolkozásra sem maradt időm, mert hirtelen megfordult, és egy irányba kezdett húzni. Itt már nem ellenkeztem, hisz, hogyha meg akarna ölni akkor már rég megtette volna. Kivéve, ha előbb meg akar kínozni.

 Már egy jó ideje sétáltunk, mikor egy nagy romos házhoz értünk. Bár itt minden ház romos volt.. Mindegy. Szóval egy nagy házhoz értünk, ami szerintem régebben egy koli lehetett.

 - Megjöttünk- mondta, és kezemet nem eleresztve bevitt az épületbe.

 Belül is olyan romos volt mint kívül. Bár mire számítottam? Hogy egy romos ház belül egy luxus villát rejt? Hát, a luxus villa megnevezés elég távol állt ahhoz, ami igazából volt. Repedt falak, penészfoltok, leomlott plafon, és végül néhány egér a hatás kedvéért. Hát nem szuper? Hát nem.

 A második emeleten (igen, a lépcső megmaradt) megállt egy ajtó előtt, és elővett egy kulcsot. Ezekhez van kulcs? Ezeknek van ajtaja?! És egyáltalán, hol találta a kulcsot?

 Benyitott és betessékelt a lakásba. Na, mikor beértem valami olyasmire számítottam mint például a horrorfilmekben levő leamortizált kísértetlakás. E helyett egy szép, gondosan berendezett tiszta lakás fogadott. Hogy mi van?! Ezt meg, hogy? A házban, az előtér lett a nappali, barna kanapékkal, kis dohányzóasztallal. A mögött volt egy fal aminek levágták a felét, így belátásom nyílt a kicsi, de annál szebb konyha részre ami előtt egy asztal állt. Tőlem jobbra és balra pedig néhány szoba foglalt helyet.

 - Hogy tetszik?- súgta fülembe, amire én nem számítottam, ezért egy kisebb szívroham közepette ugrottam el tőle.

 - Ne ijesztgess!- morogtam rá- amúgy nagyon szép. Hogy találtál rá?- kérdeztem meg érdeklődve, miközben egy kisebb kört jártam a lakásban.

 - Mikor ide kerültem, nagyon megijedtem. Megyek egy randira erre puff! Démonvilág. Nem a legszerencsésebb. Miután elmenekültem egy kisebb zombi horda elől bejöttem ebbe az épületbe- kezdett mesélni miközben letette a földre a kardját (?) és elkezdte a ninja cuccát is levenni. Remélem csak azt veszi le, és nem mást..- és megtaláltam ezt a helyet. Ilyen volt mikor először megtaláltam. És képzeld el, van itt egy csomó fegyver és ruha is. És az étel mindig a hűtőben terem- nézett rám. Arcát egy fehér fásli takarta. Gondolom azért volt rajta, mert kint elég poros a levegő- szóval, ilyen téren nem is rossz- mondta és elkezdte levenni a fáslit az arcáról, de amint megláttam ki az, szívem egy hatalmasat dobbant, és úgy éreztem, hogy minden rendben van.

Bejelentés

Sziasztok! ^^
 Ezúttal nem egy fejezetet rakok ki, hanem egy bejelenteni valót. Mivel, tudjátok, nemsokára kezdődik a suli, akkor már nem fogok tudni nap mint nap hozni fejezeteket, ezért csak hetente fogok, szombatonként. És mivel most nekem fel kell készülnöm a sulira (nyáron is, ez most komoly?), ezért már most bevezetem azt, hogy hetente fogok írni.
 Megértéseteket előre is köszönöm. :)

                                                                                                                                                        ~Író

5. Az álom

 Este álmodtam. Arról, hogy bemegyek a fénygömbön, és egy másik világban kötök ki. A világban minden ugyanúgy néz ki, mint itthon, csak az 'emberek' mások. Fekete lyukak vannak a szemük helyén, és inkább zombikra hasonlítanak. Mikor észrevesznek, felém kezdenek gyűlni. Szerintem meg akarnak enni. Hát nem szép világ? Hát nem. Én meg csak tétlenül állok, mert a lában nem akar mozdulni. Álomszabály 1: Ha futnod kéne, hogy életben maradj, a lábad nem fog mozdulni. Hát nem szép? Hát nem. Mikor már csak néhány centire vannak tőlem, hirtelen valami fekete elsuhan előttem, és megöli a zombikat.

 Megint arra kelek, hogy sikítok. És úgy látszik édes nővérkém is, aki még az ágyról is leesik. Hupsz... Na, mindegy. Gyorsan lemászok az ágyról és megkeresem Dórit. Sikeresen meg is találom, és öhm… nem a legszebb ujját mutatja felém.

 - Bocsi…

 - Aish!- nézett rám mérgesen- Mit álmodtál, hogy sikoltottál?- váltott át aggódó stílusra, miközben felültünk az ágyamra.

 - A fénygömbbel álmodtam…- ismertem be- mikor megérintettem, hirtelen átkerültem egy másik világba, vagy dimenzióba, tudom is én mibe. Na, mindegy. A lényeg az, hogy ott álltam, a zombik egyre csak közeledtek, és mikor már majdnem odaértek hozzám, valami megmentett- mondtam.

 - Talán nem kéne annyi sci-fi filmet nézned…

 - Unni! Ez komoly! Kérlek, ne vicceld el! Félek!...- suttogtam az utolsó szót. Nem tudom miért félek, csak félek. Ez az egész, olyan mint egy rossz film. Én pedig nem szeretem a rossz filmeket.

 Nővérem szorosan magához ölelt, és nyugtató szavakat motyogott nekem. Nem tudom mennyi ideig lehettünk így, de egy úgy tíz perc után elhúzódtam tőle, és könnyes szemekkel figyeltem, mit fog mondani.

 - Figyelj dongsaeng- sóhajtott egyet- Nem tudom, mit mondhatnék, hisz nem is tudom mi ez, de annyi biztos, hogy megoldjuk, mint mindent. És ha addig is megint látod azt az izét, akkor ne fogd meg. Értve?

 - Jó- bújtam hozzá ismét.

 Egy óra múlva unnit felhívta az anyukája, hogy menjen haza, mert aggódik. Hmm. Vajon milyen érzés, ha aggódnak érted? Mármint, hogyha az anyukád aggódik érted, mert Dóri szokott értem aggódni, de szerintem más, hogyha az anyukád aggódik miattad nem?

 - Az esti busszal hazamegyek. Addig is maradok az én kis hugicámmal- mosolygott hülyén, miközben megcsipkedte az arcom (?), mint egy öreg néni. 

 - Ki vagy te a nagymamám?- fogtam fájós arcomat.

 - Elvileg, nem, de sose lehet tudni- kacsintott rám. Na, ilyenkor érzem, hogy hülyékkel, ez esetben hülyével vagyok körülvéve.

 - Mit akar az én kis unokám ebédelni?

 - Kuss, vagy ellopom a fogaidat- nevettem.

                                                                            *****

 - Muszáj menned?- kérdeztem szomorúan nővéremet.

 - Igen. Tudod, anyum nem nagyon szereti, ha ennyi ideig távol vagyok- nézett szemembe, miközben a buszmegálló felé haladtunk.

 - Nem maradhatnál még egy kicsit?- néztem rá kiskutya szemekkel.

 - Sajnos nem.

 - Megérkeztünk- mondtam, és megálltunk, hogy elköszönhessünk egymástól.

 - Ne felejtsd el, amit mondtam! Oké? Nem fogod meg azt a cuccot bármi történik, rendben?- suttogta fülembe, miközben magához szorított.

 - Jó-feleltem, és jobban magamhoz vontam nővéremet.

 - Indul a buszom- bontakozott ki ölelésemből.

 - Akkor, szia!- integettem neki, miközben ő felszállt a buszra.

 Szép lassan hazaindultam a naplementében. Hát nem lírai? Hát nem, mert amint elindultam, valakik elkezdtek követni. Basszus! Most mit csináljak? Gyorsan szaporítottam lépéseimen, de úgy látszik, ez nekik nem okoz gondot. Egyre közelebb értek hozzám, én pedig tehetetlenül mentem egyre gyorsabban és gyorsabban. Hallottam, hogy nevetnek. Rajtam nevetnek? Mert tudják, úgysem menekülök? Lehet, sőt biztos.

 - Mi a baj cica?- kérdezte az egyik nyájas hangon, amitől legszívesebben elhánytam volna magam.

 - Nem kell félni, nem fogunk bántani… de persze csak akkor, ha engedelmeskedsz- mondatára, könnyek szöktek a szemembe. Mit fognak velem csinálni? Ki fognak rabolni? Vagy megerőszakolnak? Esetleg meg is ölnek?

 Gondolataimból egy borzasztó tény hozott vissza. Zsákutca. Egy sötét sikátorba tereltek. Hát nem szép? Hát, nagyon nem. Mikor megfordultam három férfival találtam szemben magam. Hátrálni kezdtem, de sajnos a fal egy idő után megállított. Tehetetlennek éreztem magam. Mit csinálhatnék?

 Hirtelen fényességet észleltem a fejem fölött. Odafordulva megint a fénygömböt láttam. A férfiak egyre közeledtek. Ha maradok, nagy valószínűséggel meghalok, de ha megfognám a gömböt…

 - Mi az cica félsz?- értek oda hozzám, én pedig tudtam mit kell tennem.

 - Bocsánat unni. Mégsem tudom megtartani az ígéretem- suttogtam és belenyúltam a fénybe…

4. A fénygömb

 Dóri tényleg egész este mellettem volt, és tudjátok mit hozott? Legnagyobb örömömre, viszont bőröm legnagyobb elkeseredésére nutellát. Hisz mi gyógyítja be jobban a sebeket a nutellánál? Hát, sok minden, de most nem erről volt szó. Visszatérve, Dóri (ha már ott volt) nálunk is aludt, amit én szerencsésen elfelejtettem, és mikor reggel felkeltem és észre vettem, hogy nem vagyok egyedül, elsikoltottam magam és azzal a lendülettel ki is estem az ágyból. Hát nem szuper? Hát nem.
 - Úristen ki van itt?- kérdeztem az ébredező embert.
 - Én te hülye- mondta az ember, és mivel elég értelmetlen fejet vágtam, a fejemhez dobott egy párnát.
 - Unni! Már ezerszer megmondtam, hogy ne dobálj párnákkal!- kiabáltam- Óóóóóóóó! Szia unni!- fogtam fel, hogy mi történik.
 - Neked is jó reggelt!- nézett rám azzal az 'olyanhülyevagy' fejével. Hát nem szép? Hát nem.
 - Jól van na- álltam végre fel a földről.
 - Mit tervezünk mára?- kérdezte nővérkém egy nagy nyújtózkodás közepette.
 - Fogalmam sincs...- ültem le az ágyra tétlenül.
 - Akkor én döntök?- csillant fel a szeme. Ha felcsillan a szeme, egy dolgot kell tudni. Fuss. Fuss olyan messzire amennyire, csak lehet. Miért? Mert ilyenkor eszébe jut egy eszelős ötlet, aminek sosincs jó vége. A múltkor például azt találta ki, hogy tegyünk egy marok(!) skittles-t a kólás (!!!) üvegbe, és nézzük meg, mi fog történni. Szerintem nem kell sokat magyarázkodnom, hogy mi történt. Felrobbant. Hát nem szuper? Hát nem.
 - Még egy őrült ötlet?- kérdeztem fájdalmasan, miközben szekrényemből kivettem néhány ruhadarabot magamnak.
 - Neeeeeeeem! Ez most más lesz!- vett ki ő is néhányat a saját részéből a szekrényemnek. Hogy miért? Azért, mert tudni illik egy időben annyit volt nálunk, hogy végül úgy döntöttünk, hogy akkor már csinálunk helyet az ő ruháinak is, de persze ez visszafelé is így van. Ez után meg már azt vettük észre, hogy mindkettőnk házában van a másiknak fogkefe, törülköző, és miegymás is.
 - Akkor mond, de figyelmeztetlek, hogyha még egyszer egy olyan ötlettel állsz elő mint az előző, akkor annak nagyon rossz vége lesz. És nem csak a dolog miatt, hanem miattam is!
 - Nyugi Réka! Csak az jutott eszembe, hogy elmehetnénk sétálni, fagyizni, meg ilyenek- mosolygott rám.
 - Hmmm.. oké, de előbb reggelizzünk!- mondtam miután mindketten felöltöztünk és megcsináltuk a hajunkat.
 A konyhába érve nem találtam bátyámat, úgyhogy Dóri kezébe adtam a konyhát mondván, csináljon akkor ő reggelit, én pedig egy pohár vízzel és egy fájdalomcsillapítóval elindultam a szobájába. Mikor odaértem észrevettem, hogy az ajtó nyitva van. Aish! Az azt jelenti, hogy megint részegen hozták haza. Igen. A haverjai amúgy kedvesek, meg már kulcsuk is van a házunkhoz, hogy miután hazahozták az én szeretett testvéremet a ház ajtaját be tudják csukni. De a szobaajtót meg nem tudják... Hogy miért? Nem tudom.
 Beljebb érve megpillantottam, hogy a személy akit keresek az ágy(?) alatt van. De miért is van ő ott? Nem tudom. Csak annyit tudtam, hogy ez azt jelenti, én fogom őt onnan kiszedni. Megint. Nagy nehezen kigurítottam az ágy alól, de a nehéz része csak az után jött. Hogy emeljem fel rá? Végül úgy döntöttem, hogy először felteszem a lábait, majd utána a felső testét. Ezzel elbajlódtam, vagy öt percig, mert mikor sikeresen felraktam a lábait és a felső teste is majdnem megvolt, a lábai lecsúsztak(Hát nem szuper? Hát nem.) de végül sikeresen megcsináltam. Juhé! Betakargattam majd a komódjára raktam az addig földön levő orvosságát (végül is az annak számít nem?).
 Mikor visszaért a konyhába, meglepetésemre nem a felgyulladt konyha látványa fogadott (hisz mindenki erre számít vagy nem?) hanem egy szép reggeli. Nem is tudtam, hogy tud főzni...
 - Rendeltél kaját?- nevettem el magam.
 - Haha nagyon vicces vagy! Képzeld el ezt én csináltam!- nyújtotta ki rám a nyelvét.
 - Jól van na! Reggelizzünk meg és induljunk- mondtam miközben el kezdtem enni.

                                                                        *****

Már egy jó ideje sétálgatunk és beszélgetünk barátnőmmel, mikor észreveszem, hogy a parton (igen, lementünk a közeli tó partjához) valami fénylik(?). Tudjátok, mint a filmekben azok a rejtett kapuk amik át visznek rejtett univerzumokba!

A különös fény fele indultam, nem törődve nővéremmel, aki utánam kiabál. Valamiféle tudásvágy tört elő bennem (ami a suliban nem nagyon akart), ami miatt mindenképp tudni akartam, hogy mi van ott, de mikor a közelébe értem egyszer csak eltűnt. Hát nem különös?
 - Réka ne fuss már el mindig, jó?- ért be unni- Amúgy is mit láttál?- kérdezte. Mi van? Ő nem is látta? De hisz ott volt! Láttam!
 - Te ne-nem láttad?- dadogtam.
 - De mit?- kérdezte értetlenül.
 - Hát a fényt! A fényt ami előbb itt lebegett!- mutattam az említett helyre.
 - Nem volt ott semmi- mondta.
 - De hát...
 - Inkább menjünk haza- mondta kicsit aggódva. Hisz, miért is ne aggódott volna, ha a húga kezd megőrülni?
 - Jó ötlet- egyeztem bele.
 Szép lassan kezdtünk el sétálni hazafelé (úgy látszik megint nálam alszik), miközben nekem csak azon a fénygömbön járt az eszem. Mi lehetett az?

3. Én megmondtam!

 Reggel nagy izgatottságom közepette készülődtem, egy kisebb karaoket előadva. Végül is most van életem első randija! Yeeeee! Meg is őrültem ennek alkalmából. Hát nem szuper? Hát nem. Nem is tudtam, hogy ez az alkalom ennyi érzelmet fog kiváltani belőlem... végül is még nem voltam szerelmes, úgyhogy ez egy elég meglepő érzésnek bizonyul. Remélem nem kell megszoknom. Vagy de? Akarom én ezt? Biztos elakarok menni? Most már nem is tudom... Elmélkedésem a telefon csörgése szakította meg.
 - Igen?- kérdeztem.
 - Nem hehehe- nevetett nővérkém.
 - Elég béna vicc volt- vágtam rá.
 - Jól van na. Mit tervezel, mit fogsz felvenni?- váltott témát.
 - Nem tudom... mondjuk rövid fehér gatya animés hosszú ujjúval?- túrtam elő szekrényemből az említett darabokat.
 - Megint hosszú ujjú?- panaszkodott.
 - Nem akarom, hogy lássa a vágásaimat... Szerinted mit gondolna rólam?
 - Óóóóóóóóóó!
 - Mi az?
 - Tudtaaaaaaam!!- üvöltötte fülembe.
 - Mond már el!- kezdtem ideges lenni.
 - Érdekel, hogy mit gondol rólad, vagyis tetszik neked! Tudtam, tudtam, tudtam!- kezdett el kislányosan visongani (?)
 - Nyugodj le vagy leteszem!- fenyegettem meg.
 - Jól van na, jó randit!
 - Az csak 6 óra múlva lesz!
 - Akkor jó ebédet.
 - Neked is unni- tettem le a telefont.
 Miután felöltöztem és oldalra fontam a hajam elmentem a konyhába ebédelni. Bátyámat ott találtam az asztalnál telefonozva. Mikor észrevette, hogy én is ott vagyok azonnal megszólalt.
 - Na végre megérkeztél! Már azt hittem éhen halok!- szólalt fel. Bevallom, nővérem is kérdezte már, hogy alakult ki köztünk ez a kapcsolat, de én a mai napig ugyan azt mondom. Az Eset után pár héttel megkérdeztem bátyámtól valamit, de ő csak lecseszett. Miért? Nem tudom. Lehet azért csinálta ezt velem, mert inkább rám fogta apunk halálát minthogy feldolgozta volna? Lehet. Igazából amikor csak megkérdeztem tőle, miért ilyen velem, csak elvonult a szobájába és hallottam, hogy sír. Előttem sohasem sírt még, úgyhogy nagyon megijedtem először, de végül megértettem, hogy neki is fáj, szóval inkább békén hagytam és nem érdekelt, hogy bánt engem, mert ő így dolgozza fel az Esetet.
 - Akkor mit főzöl ma?- kérdezte.
 - Nem tudom. Attól függ mi van itthon- nyitottam ki a hűtőt. Nem volt sok dolog benne, de úgy véltem tésztát meg húst még találok valahol.
 Miután mindketten megebédeltünk (meglepetésemre tényleg volt itthon tészta és hús) bekopogtam anyum dolgozószobájába, hogy neki is vigyek enni. Őt a sarokban levő íróasztal fölé görnyedve találtam meg, ahogy éppen valamit irkál.
 - Hoztam ebédet- mondtam. Csönd. Nem szólal meg. Közelebb mentem és letettem asztalára az ételt.
 - Nehéz a munka?- próbáltam beszélni vele, de ő továbbra sem volt hajlandó megszólalni. Egy sóhaj kíséretében kimentem a szobából és leültem laptopozni a nappaliba.

                                                                 *****
 Háromnegyed 6-kor már a randira készen állva küldtem sms-t barátnőmnek, hogy elindulok. Még utoljára megigazítottam a ruhám, és elindultam a közeli parkba. Kicsit hűvös volt a levegő, úgyhogy nem nézett mindenki totál hülyének hosszú ujjúban.

 Épp időben érkeztem, de nem találtam ott senkit. Gondoltam kicsit késik úgyhogy leültem az egyik padra a közelben és vártam. 5 percet. Ki tudja, lehet hogy elnézte az időt. 10 percet. Lehet lekéste a buszát...15 percet. Ööö... talán elfelejtette? Végül 20 perc várakozás után feladtam és csalódottan indultam haza. Mit gondoltam? Most komolyan tényleg elhittem, hogy el fog jönni? Hogy lehettem ennyire hülye? Tényleg beleszerettem egy olyan srácba aki még annyival se méltat, hogy megjelenik egy randin? Egy idő után nem bírtam tovább és elsírtam magam.
 Szerencsére bátyám bulizott szombat révén (este 7-kor, ez most komoly?!), anyukám pedig egy összejövetelre ment, úgyhogy egész estém magányosnak ígérkezik.
 Szobámba érve felhívtam Dórit, mert hát neki is tudnia kell mi történt.
 - Unni- sírtam a telefonba.
 - Mi történt?
 - Nem... Nemjöhött el- szipogtam- me-megmondtam, hogy úgyse jöhön ehel..- sírtam tovább.
 - Jaj dongsaeng! Várj 15 percet és ott vagyok!- mondta és letette. Én tehetetlenségemben nem tudtam mást csinálni, minthogy előveszem öreg barátomat, a faragó pengéjét, és néhány vágást ejtek bal csuklómon és karomon egyaránt.

2. A találkozás

 Érezted már azt, amikor rajtad meg Rajta kívül nincs senki más a világon? Hát én se. Úgyhogy mikor megláttam azzal a lendülettel dobtam is egy seggest. Hát nem szuper? Hát nem. Erre Ő is felfigyelt és azonnal hozzám futott, hogy felsegítsen. Én meg csak néztem a szőke (!) egyenes tincseit, ázsiai vonású arcát, és telt ajkait. Khm.. Bevallom nem szokásom ez az „első látásra szerelem” cucc, de itt… Nem is tudom. Megfogott benne valami..

                                               

 Most komolyan. Szerintem totál debilnek nézett, de hát nincs mit tenni a bénaságom ellen..

 - Jól vagy?- kérdezte enyhe akcentussal. Istenem! Menten megzabálom!

 - I-Igen csak megcsúsztam valamin- mosolyogtam rá.

 - Máskor legyél óvatosabb, nehogy bajod essen- mosolygott vissza. Mit tesz velem ez a srác?!- Amúgy a nevem Kim Namjoon. De szólíts Rap Monsternek.

 - Az én nevem Réka, becenevem meg nincs..- gondolkoztam el.

 - Majd kitalálunk egyet- nevette el magát. Milyen aranyos nevetése van! Istenem miket beszélek! Hisz nem is ismerem! És amúgy is megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek szerelmes! De akkor most miért érzem ezt? Szerintem megőrültem. Igen tuti megőrültem.

 - Most mennem kell, de ha gondolod, később megihatunk valamit- mondta egy félmosoly kíséretében. Omo! Most komolyan randira hívott? Mi van ezzel a nappal emberek? Fogadjunk mindjárt kajaeső lesz!

 - Az jól hangzik- nyögtem ki válaszom.

 - Mondjuk holnap 6- kor ugyan itt?- kérdezte.

 - Oké- bólintottam.

 Ez után gyorsan számot cseréltünk és el is sietett valamerre. Na igen. Mivel nem vagyok jártas fiúügyekben rögtön fel is hívtam a nővérkémet.

 - Unni el se tudod hinni mi történt!

 - Egy ázsiai fiú elhívott randizni?- kérdezte izgatottan.

 - Mi a …

 - Nézz hátra dongsaeng- nevette el magát.

 Amint hátranéztem megláttam az én nővérkémet debilen mosolyogva, karját ölelésre emelve, amit el is fogadtam. Vagy egy percen keresztül öleltem magamhoz, amit végül ő szakított meg.

 - Végre elmész randizni Víííí- visongott kislányosan. Igen, jól hallottátok. Az én 19 éves nővérem visongat reggel 9- kor. Na, mindegy.

 - Nem mondtam, hogy elmegyek.

 - De! Láttam, hogy néztél rá! Olyan voltál, mint egy szerelmes tini!- oktatott ki.

 - De én nem vagyok szerelmes! Nem voltam, nem is leszek! Majd 80 évesen a 12 macskámmal fogok meghalni egy kis viskóban!- akadtam ki.

 - Francokat! Elmész vele randizni és kész! Neked is kéne ismerkedned!

 - Minek, hisz úgyis lelép, amint megszeretem!- üvöltöttem az amúgy csendes parkban.

 - Réka…

 - Igen?

 - Még mindig ettől félsz?- kérdezte szinte már suttogva, mire én lehajtottam a fejem.

 - Ne félj mindenkitől hugi. Én is itt vagyok neked már nem is tudom hány éve és nem hagytalak el. És nem is foglak- ölelt magához, mire elsírtam magam. Nem tudom miért, csak sírtam. Nagyon nehezen nyílok meg az embereknek, és emiatt már általános suliban is gondok voltak. De mit tegyek, hogyha félek az emberektől? Hogyha mindenki, akit szeretek vagy elhagy, vagy később kiderül, hogy csak kihasznált? Dórin kívül senkiben sem bízok, és nem tervezem, hogy pont egy fiúban fogok.

 - De Unni. Szerintem elhagyna engem. Amúgy is. Ki az a hülye aki belém szeret?- tettem fel a költői kérdés, miközben az utolsó könnycseppeket letöröltem az arcomról.

 - Ki az a hülye aki NEM szeret beléd?- emelte ki a nem szót- Vékony vagy, hosszú barna hajad van és méregzöld szemed! Kinek nem tetszenél?- kérdezett vissza egy mosoly kíséretében.

 - Az összes fiúnak a világon?- válaszoltam keserűen.

 - Dongsaeng most jól figyelj, mert nem mondom el még egyszer!- nézett rám kicsit ijesztően. Khm kicsit…- Holnap elmész randizni! Nem, nem érdekel, mit mondasz ez egy nagy lehetőség, és én, mint nővéred nem hagyhatom, hogy elszalaszd! Értetted?

 - Igenis!- szalutáltam a hatás kedvéért.

 - Ejj te gyerek…- nevette el magát.

 - Amúgy mi járatban vagy itt?- kérdeztem mellékesen.

 - Jöttem meglátogatni az én depis hugicám- mosolygott.

 - Akkor elmegyünk valahova?- néztem rá kiskutya szemekkel.

 - Hát persze te kis polip- viccelődött.

 - Mi az, hogy polip?- kérdeztem felháborodottan.

 - Nem tudom, csak úgy jött..- mondta mire kinyújtottam rá a nyelvem.

 Az egész napot együtt töltöttük, majd hazaérve gyorsan lezuhanyoztam és beugrottam az ágyba. De akkor még nem is sejtettem mit tartogat a holnap…

1. Egy szokásos reggel

 „Futok… Futok előle… Nem akarom, hogy elkapjon… Nem akarok még meghalni!... Miért is nem? Hirtelen megcsúszok és elesek. De ő még mindig közeledik. El fog kapni! Nem akarom! Nem halhatok meg! Mire észbe kapok már felettem áll és elém lendíti csont kezében levő kaszát…” A saját sikításomra ébredek. Megint. Az elmúlt hetekben folyamatosan ezt álmodom… Azt, hogy üldöz a kaszás (?) én pedig tehetetlenül rohanok, előle mielőtt megölne. Ebben az a vicces, hogy nem is félek a haláltól. Vagy de? Ilyen gondolatmenettel kezdődött a reggelem.

 Kihúztam fekete függönyöm és legnagyobb örömömre a napsütés ki is égette a retinám. Hát nem szép az élet? Hát nem. Nekem legalábbis nem. Miután 7 éves kiskoromban apukám meghalt eltört bennem valami. De a családomban is. Anyukám próbálta tartani magát, de egy idő után már nem bírta a ránehezedő súlyt és össze is roppant. Na ez nem a leghasznosabb dolog mikor a gyerek 12 éves és azt veszi észre, hogy anyukája cserbenhagyta és a munkán kívül nem csinál semmit. Ilyenkor mégis az volt a legrosszabb, hogy a 14 éves bátyám is teljesen megváltozott. Az előtt mindig mellettem volt, mindent együtt csináltunk, de az Eset óta megutált. Hogy miért? Nem tudom. Egyszerűen, amikor csak hozzám szólt bántott. Hát nem gyönyörű dolog így felnőni? Hát nem. És akkor még koránt sincs vége a történetnek, de azt majd máskor elmesélem.

 - Mit vegyek fel?- motyogtam magamban a szekrényem előtt állva. Hét ágra süt a nap, de rövid ujjút akkor sem vennék fel, ha kényszerítenének. Hogy miért? Vágások. Szerintem nem kell megmagyaráznom. Végül egy fekete rövidgatyánál maradtam hozzá meg egy fehér fekete csíkos hosszú ujjút vettem fel. Abban a pillanatban, amikor a hajamat is megcsináltam egy nagyot korgott a gyomrom, szóval utam a konyhába indult, ahol legnagyobb örömömre a bátyámat találtam.

 - Hogy nézel ki már megint?- igen a bátyám kora reggel is hozza a formáját. Na, mindegy.

 - Neked is jó reggelt. Anya?- kérdeztem miközben a hűtőben kerestem valami ehetőt.

 - Dolgozik. Ugye ma nem maradsz itthon?- na, ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben hozzávágtam volna az almámat, pedig eléggé éhes voltam.

 - Nyugi, csak aludni jövök haza- aish! Most miért mondtam ezt? Nem tudom, mit csinálhatnék egész nap. Barátaim nincsenek csak az én fogadott nővérkém 50 km-el arrébb. Róla annyit kell tudni, hogy 3 évvel idősebb nálam, és még általános suliban ismertem meg, mikor addigi legjobb barátnőm lelépett én pedig tehetetlenségemben elmentem tanulószobára (miért is ne? rosszul vagy? menj tanulni! ajj néha olyan hülye vagyok..) és (bevallom) nem vagyok olyan jó matekból, úgyhogy segített megcsinálni a házimat. Azóta elválaszthatatlanok és fogadott testvérek lettünk. Soha nem kötődtem senkihez, hisz minek is, mert úgyis meghal vagy lelép, de Dórival (ez a becses neve, de én csak unni-nak [koreaiul nővér] hívom) más a helyzet. Ő mindig boldog, életvidám, őrült én pedig egy depis, mazochista, néha fura ember vagyok, és mivel egymás szöges ellentétei vagyunk nagyon jól kijövünk.

 - HALLASZ TE SÜKET?!- üvöltötte a fülembe bátyám, amitől visszatértem a gondolataimból.

 - Mi van?- kérdeztem egy árnyalattal talán élesebben.

 - Mikor mész el?

 - Mindjárt- mondtam és indultam vissza szobámba.

 - Siess!- hallottam még bátyám hangját. Hát nem aranyos? Hát nem.

 Szobámba érve felkaptam a komódomról telefonom és fülesem, majd elindultam. Hova is? Nem tudom. Hova mehetnék? Sehova. Aish! Néha olyan hülye vagyok! Minek kellett ezt mondanom? Most hova a francba mehetnék?

 Tétlenül hagytam el a házat miközben fülemben üvöltött a BTS-től az I need you. (Mindenkinek ajánlom! Nagyon jó banda!! –író) Vajon hova mehetne egy 16 éves lány nyár elején? Nem tudom. Most komolyan. Már vagy fél órája sétáltam körbe-körbe a városban, mikor megakadt a szemem valamin. Vagyis valakin.