„Futok… Futok előle… Nem akarom,
hogy elkapjon… Nem akarok még meghalni!... Miért is nem? Hirtelen megcsúszok és
elesek. De ő még mindig közeledik. El fog kapni! Nem akarom! Nem halhatok meg! Mire
észbe kapok már felettem áll és elém lendíti csont kezében levő kaszát…”
A saját sikításomra ébredek. Megint. Az elmúlt hetekben folyamatosan ezt
álmodom… Azt, hogy üldöz a kaszás (?) én pedig tehetetlenül rohanok, előle
mielőtt megölne. Ebben az a vicces, hogy nem is félek a haláltól. Vagy de?
Ilyen gondolatmenettel kezdődött a reggelem.
Kihúztam fekete függönyöm és legnagyobb
örömömre a napsütés ki is égette a retinám. Hát nem szép az élet? Hát nem. Nekem
legalábbis nem. Miután 7 éves kiskoromban apukám meghalt eltört bennem valami.
De a családomban is. Anyukám próbálta tartani magát, de egy idő után már nem
bírta a ránehezedő súlyt és össze is roppant. Na ez nem a leghasznosabb dolog
mikor a gyerek 12 éves és azt veszi észre, hogy anyukája cserbenhagyta és a
munkán kívül nem csinál semmit. Ilyenkor mégis az volt a legrosszabb, hogy a 14
éves bátyám is teljesen megváltozott. Az előtt mindig mellettem volt, mindent együtt
csináltunk, de az Eset óta megutált. Hogy miért? Nem tudom. Egyszerűen, amikor
csak hozzám szólt bántott. Hát nem gyönyörű dolog így felnőni? Hát nem. És
akkor még koránt sincs vége a történetnek, de azt majd máskor elmesélem.
- Mit vegyek fel?- motyogtam magamban a
szekrényem előtt állva. Hét ágra süt a nap, de rövid ujjút akkor sem vennék fel,
ha kényszerítenének. Hogy miért? Vágások. Szerintem nem kell megmagyaráznom.
Végül egy fekete rövidgatyánál maradtam hozzá meg egy fehér fekete csíkos hosszú
ujjút vettem fel. Abban a pillanatban, amikor a hajamat is megcsináltam egy
nagyot korgott a gyomrom, szóval utam a konyhába indult, ahol legnagyobb örömömre
a bátyámat találtam.
- Hogy nézel ki már megint?- igen a bátyám
kora reggel is hozza a formáját. Na, mindegy.
- Neked is jó reggelt. Anya?- kérdeztem
miközben a hűtőben kerestem valami ehetőt.
- Dolgozik. Ugye ma nem maradsz itthon?- na,
ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben hozzávágtam volna az almámat,
pedig eléggé éhes voltam.
- Nyugi, csak aludni jövök haza- aish! Most
miért mondtam ezt? Nem tudom, mit csinálhatnék egész nap. Barátaim nincsenek
csak az én fogadott nővérkém 50 km-el arrébb. Róla annyit kell tudni, hogy 3
évvel idősebb nálam, és még általános suliban ismertem meg, mikor addigi
legjobb barátnőm lelépett én pedig tehetetlenségemben elmentem tanulószobára
(miért is ne? rosszul vagy? menj tanulni! ajj néha olyan hülye vagyok..) és
(bevallom) nem vagyok olyan jó matekból, úgyhogy segített megcsinálni a
házimat. Azóta elválaszthatatlanok és fogadott testvérek lettünk. Soha nem
kötődtem senkihez, hisz minek is, mert úgyis meghal vagy lelép, de Dórival (ez
a becses neve, de én csak unni-nak [koreaiul nővér] hívom) más a helyzet. Ő
mindig boldog, életvidám, őrült én pedig egy depis, mazochista, néha fura ember
vagyok, és mivel egymás szöges ellentétei vagyunk nagyon jól kijövünk.
- HALLASZ TE SÜKET?!- üvöltötte a fülembe
bátyám, amitől visszatértem a gondolataimból.
- Mi van?- kérdeztem egy árnyalattal talán
élesebben.
- Mikor mész el?
- Mindjárt- mondtam és indultam vissza
szobámba.
- Siess!- hallottam még bátyám hangját. Hát
nem aranyos? Hát nem.
Szobámba érve felkaptam a komódomról telefonom
és fülesem, majd elindultam. Hova is? Nem tudom. Hova mehetnék? Sehova. Aish!
Néha olyan hülye vagyok! Minek kellett ezt mondanom? Most hova a francba
mehetnék?
Tétlenül hagytam el a házat miközben fülemben
üvöltött a BTS-től az I need you. (Mindenkinek ajánlom! Nagyon jó banda!! –író)
Vajon hova mehetne egy 16 éves lány nyár elején? Nem tudom. Most komolyan. Már
vagy fél órája sétáltam körbe-körbe a városban, mikor megakadt a szemem valamin.
Vagyis valakin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése