- Igen?- kérdeztem.
- Nem hehehe- nevetett nővérkém.
- Elég béna vicc volt- vágtam rá.
- Jól van na. Mit tervezel, mit fogsz felvenni?- váltott témát.
- Nem tudom... mondjuk rövid fehér gatya animés hosszú ujjúval?- túrtam elő szekrényemből az említett darabokat.
- Megint hosszú ujjú?- panaszkodott.
- Nem akarom, hogy lássa a vágásaimat... Szerinted mit gondolna rólam?
- Óóóóóóóóóó!
- Mi az?
- Tudtaaaaaaam!!- üvöltötte fülembe.
- Mond már el!- kezdtem ideges lenni.
- Érdekel, hogy mit gondol rólad, vagyis tetszik neked! Tudtam, tudtam, tudtam!- kezdett el kislányosan visongani (?)
- Nyugodj le vagy leteszem!- fenyegettem meg.
- Jól van na, jó randit!
- Az csak 6 óra múlva lesz!
- Akkor jó ebédet.
- Neked is unni- tettem le a telefont.
Miután felöltöztem és oldalra fontam a hajam elmentem a konyhába ebédelni. Bátyámat ott találtam az asztalnál telefonozva. Mikor észrevette, hogy én is ott vagyok azonnal megszólalt.
- Na végre megérkeztél! Már azt hittem éhen halok!- szólalt fel. Bevallom, nővérem is kérdezte már, hogy alakult ki köztünk ez a kapcsolat, de én a mai napig ugyan azt mondom. Az Eset után pár héttel megkérdeztem bátyámtól valamit, de ő csak lecseszett. Miért? Nem tudom. Lehet azért csinálta ezt velem, mert inkább rám fogta apunk halálát minthogy feldolgozta volna? Lehet. Igazából amikor csak megkérdeztem tőle, miért ilyen velem, csak elvonult a szobájába és hallottam, hogy sír. Előttem sohasem sírt még, úgyhogy nagyon megijedtem először, de végül megértettem, hogy neki is fáj, szóval inkább békén hagytam és nem érdekelt, hogy bánt engem, mert ő így dolgozza fel az Esetet.
- Akkor mit főzöl ma?- kérdezte.
- Nem tudom. Attól függ mi van itthon- nyitottam ki a hűtőt. Nem volt sok dolog benne, de úgy véltem tésztát meg húst még találok valahol.
Miután mindketten megebédeltünk (meglepetésemre tényleg volt itthon tészta és hús) bekopogtam anyum dolgozószobájába, hogy neki is vigyek enni. Őt a sarokban levő íróasztal fölé görnyedve találtam meg, ahogy éppen valamit irkál.
- Hoztam ebédet- mondtam. Csönd. Nem szólal meg. Közelebb mentem és letettem asztalára az ételt.
- Nehéz a munka?- próbáltam beszélni vele, de ő továbbra sem volt hajlandó megszólalni. Egy sóhaj kíséretében kimentem a szobából és leültem laptopozni a nappaliba.
*****
Háromnegyed 6-kor már a randira készen állva küldtem sms-t barátnőmnek, hogy elindulok. Még utoljára megigazítottam a ruhám, és elindultam a közeli parkba. Kicsit hűvös volt a levegő, úgyhogy nem nézett mindenki totál hülyének hosszú ujjúban.
Épp időben érkeztem, de nem találtam ott senkit. Gondoltam kicsit késik úgyhogy leültem az egyik padra a közelben és vártam. 5 percet. Ki tudja, lehet hogy elnézte az időt. 10 percet. Lehet lekéste a buszát...15 percet. Ööö... talán elfelejtette? Végül 20 perc várakozás után feladtam és csalódottan indultam haza. Mit gondoltam? Most komolyan tényleg elhittem, hogy el fog jönni? Hogy lehettem ennyire hülye? Tényleg beleszerettem egy olyan srácba aki még annyival se méltat, hogy megjelenik egy randin? Egy idő után nem bírtam tovább és elsírtam magam.
Szerencsére bátyám bulizott szombat révén (este 7-kor, ez most komoly?!), anyukám pedig egy összejövetelre ment, úgyhogy egész estém magányosnak ígérkezik.
Szobámba érve felhívtam Dórit, mert hát neki is tudnia kell mi történt.
- Unni- sírtam a telefonba.
- Mi történt?
- Nem... Nemjöhött el- szipogtam- me-megmondtam, hogy úgyse jöhön ehel..- sírtam tovább.
- Jaj dongsaeng! Várj 15 percet és ott vagyok!- mondta és letette. Én tehetetlenségemben nem tudtam mást csinálni, minthogy előveszem öreg barátomat, a faragó pengéjét, és néhány vágást ejtek bal csuklómon és karomon egyaránt.
Szia ds.!
VálaszTörlésJó rész lett ^^
Köszi unni :)
VálaszTörlés